„Iderajzolok a szóval egy rózsát”

Géczi János: Az utolsó rózsához

Géczi János legújabb, 2023-ban kiadott Az utolsó rózsához című verseskötetének borítója számos azonosságot mutat fel a korábbi, 2018-ban megjelent Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral elnevezésű kiadvány fedőlapjának koncepciójával. Mindkét könyv megjelenését az egyszerűség, a letisztult formák jellemzik, mégis, a szövegek és képek kapcsolata számos értelmezési keretet nyit meg. A rendkívül precízen megtervezett borítóképet azért is érdemes megemlíteni, mert Géczi János több műfajban is alkot, egyszerre író, képzőművész, hisz a médiumok átjárhatóságában, és ez a hitvallás a verseiben, grafikáiban, így könyveinek borítóján is érzékletesen megjelenik. A borító tervezője Hrapka Tibor, a kötet címét fekete flekkbe, vertikálisan helyezte el, olvasásának irányát pedig megváltoztatta, a címet jobbról balra kell összeolvasni.

Az utolsó rózsához című verseskötet fedőlapja vörös színben készült el, benne halvány kősziklarepedések sejlenek fel. Ez a dizájn azért is meglehetősen kifejező, mert a könyv alsó harmadában egy kis méretű, szürke sziklafalat ábrázoló fotográfia kap helyett, így az egész fedőlapot meghatározza a kőszikla-tematika, a kövek semleges színét a rajtuk megjelenő vörös folt töri meg. Ez a folt egyszerre utalhat a rózsatémakörre, megidézheti a vér színét, vagy ha festékfoltnak tulajdonítjuk, akár az ember beavatkozását a természetbe. Annyi bizonyos, hogy a kép feszültséget ébreszt a befogadóban, melyet a vörös és a fekete színek együttes alkalmazása felerősít. A kőszikla magában foglal bibliai értelmezést, jelképe a biztonságnak, Istennek, valamint a büntetésnek. A szikla a verseskötet szimbólumrendszerében is központi helyet foglal el, leginkább a negatív bibliai jelentést erősítve „Sok növény hallelujázott, / néhány nem, ők kősziklára hulltak.” (Genezis) „Olykor lepattan, / leszakad, és hátára fordulva lesz / egyetlen percig kődarab. (A múltról) Az impresszumból megtudhatjuk, hogy a fotót Géczi János készítette Murter szigetén, mely több versének helyszíneként szolgál. Érdemes megfigyelni, hogy a kötet hátsó oldalán egy hasonló fénykép található. Ez a fotó nagyobb, a sziklák robusztusabbak, élesebbek, mint a fedőlapon látható fényképen, de az élénkvörös folt ugyanúgy megtalálható ezen a felvételen is, a fotó alatt pedig a Mottó olvasható, melynek kezdő sora egyszerre mutat rá az ember és természet közötti oszcillációra, a test, a lélek és a természeti képek azonosságára, egymásban való feloldottságának lehetőségére: „A fénykorong maszk, feloldott arcom / a víztükrön. Amit érzek, ezüst / leplezi.” Azonban az átjárhatóságot a sortörések megszüntetik, vagy legalábbis árnyalják. A Mottó első sorában még a „fénykorong maszk”-ja és az „arcom” szavak azonosként értelmezhetők, azonban a második sorban a „víztükrön” szó ezt a jelentésbeli viszonyt megváltoztatja. Az „arcom” és a „fénykorong maszk” többé nem egy és ugyanaz, hanem a „víztükrön” szó jelzi a lírai én arca megjelenésének felületét.

A lírai én érzésének azonosítására lehetőség látszik a második sor alapján, ennek az értelmezésnek az esélyét azonban a sortörés és a harmadik sor kezdő szava ellehetetleníti. „Amit érzek, ezüst / leplezi.” A negyedik sorban mutatkozik meg a médiumok közötti átjárhatóság. Géczi képzőművészeti alkotásain a kép és szöveg teljes egységet alkotnak, egymástól elválaszthatatlanok. Ez az alkotói attitűd a verseiben is megjelenik: „a hullámráncok között a szavak / egymásra vetve, kettémetszve” sor a nyelv performativitását viszi színre. Túlmutat a nyelv kommunikációs szerepén, hiszen az a szövegben az emlékezet őrzőjeként és az idő múlásának mementójaként jelenik meg.

 A szövegtörzstől külön szedett „Vége lesz mindjárt, s nem történtem meg.” zárósor rámutat az emberi lét végességére, sőt létezésének bizonytalanságára, felejthetőségére egyaránt. Az elmúlás lehetőségét konnotálja magában a címben szereplő „utolsó” melléknév. A kötetcím melankolikus hangulatú szövegeket vetít előre. Számos vers valóban elégikus, de emellett megjelenik a fennkölt, magasztos, ironikus és humoros hangvétel is.

A verseskötet öt ciklust foglal magában, a bennük szereplő művek nagyfokú tudatossággal lettek elhelyezve a könyvben, mind hangvételük, mind tematikájuk tekintetében. A kötetben erősen reflektált a lét, nemlét fogalma, az idő múlásának és az egyéni időérzékelésnek a kérdésköre. Az első ciklus a Padovai ének címet viseli. Ebben a szakaszban helyett kapott versek helyszínei mediterrán országok, szigetek. A lírai én általában megfigyelő, szemlélő pozíciót tölt be. A kötet legelső verse a K-k között az é, melyben a nyelv kilép eredeti, kommunikációs funkciójából, és a versnyelv aktív alakítójává válik. Mintha a szöveg felett a költőnek se lenne kontrollja, a nyelv önállóan képes szövegalkotásra. Ebben a versben erősen érvényesül a vizuális érzékelés szerepe, melyet az erre vonatkozó igék fejeznek ki: „láttam”, „észrevettelek”. A képiséget a színek legkülönfélébb árnyalatainak megjelenése fokozza, például „kék íriszek virágoztak.”, és a vers megszólítottjának alakjára is egy színnel emlékszik vissza: „ott voltál te, / azúr színben”. A lírai én és a „másik” fél között rövid párbeszéd alakul ki, és a „másik” külső jegyeiről is látleletet kapunk: „Az orrod tövén az anyajegy foltja tetszett”. A vers megszólítottjának alakja a rövid ismertetések ellenére is titokzatos marad, teljességgel nem megismerhető. Géczi szövegeiben többször visszatérő tendencia a különböző idősíkok váltakozása, a K-k között az é című versben az eltelt évek közötti különbséget a tizennyolc és harminchat számok jelzik: „napra pontosan 18 évre rá, / Firenzében, a Boboli-kertben váltál verssé. / 36 évvel azután, most, ismét látlak”.

A szöveg hangja megfigyelő szerepből szólal meg a Napkelte című versben. A megszólított ebben a költeményben is titokzatos, és a vers nyelvi megformáltsága tovább erősíti az aposztrophé alakzatának elbizonytalanítását. A „Tegnap kamaszként láttam fürödni” szöveghely nem egyértelműsíti, hogy a lírai énre vagy a megszólítottra vonatkozik a „kamasz” jelző. A fent idézett részlet egyben az időbeliséget is bizonytalanná teszi, hiszen a „tegnap” időhatározó utalhat ténylegesen a tegnapra, de akár átvitt értelemben, az egyén érzékelésében értett múltra. A versnek érzékiséget kölcsönöz a virágmotívum és a vörös szín használata. „Hajába tűzött piros virággal megy”. A szöveg leírása alapján a „másik fél” kilétének emberi volta bizonytalan. A megszólított alak rendelkezik emberi tulajdonságokkal („Könnyeden, ritmusra lépked”, „lebben a ruhája”), azonban a vers címe és zárlata az antropomorf jelleget megkérdőjelezi: „harmadszor bukkan fel, / arany korongja az égitestnek”.

A második, Közsétatér a Lövöldénél című ciklusban szereplő versek tematikus csomópontjai a keresztes hadjáratok, az emberi gyarlóság, Isten megtalálásának, elérhetőségének a kérdésköre. A ciklusnyitó vers a Genezis címet viseli, melyben Géczi a világ teremtésének történetét dolgozza fel. A szöveg egészen a hatodik napig pontosan követi a teremtés történetének eseményeit, de a hetedik napon, a megszentelést követően az előzetes elvárásainkkal ellentétes, abszurd esemény történik: „a munkáját megszentelte, úgyhogy / nem pihent”. Ez a szöveghely meghökkentően hat, a következő sorok pedig a teremtés megbánását konnotálják: „De leült a világ / tetején, s mint a naplementére, / rárévedt az ártatlan vérvörös / színre, amely kezére ragadt, / s elmélázott fölötte, hogy na jó, / legalább egyszer megpróbálta.” Az „ártatlan vérvörös” oximoron megidézi a verseskötet borítóján látható foltot, egyúttal pedig utal a teremtés elhibázásának lehetőségére, az emberiség bűnös voltára. Az emberi bűn benne van az egyházban, ezt viszi színre A szent dolgok című költemény, valamint a keresztes hadjáratokban, ahogy az megjelenik a Szent háborúban. Az utóbbi műben az igék, a hangutánzó szavak adnak dinamikát a versnek, vizuálisan magunk előtt látjuk a felvonult sereget. Különösen felkavaró olvasni az utolsó két sort: „E kontinensen marad minden, / de minden, amiben nincsen Isten.”

A kötet azonban nemcsak a keresztény kultúrkör bizonytalan, bűnökkel teli múltját és még bizonytalanabb jövőjét járja körül, hanem az egyén genealógiájára, származására, valamint lehetséges jövőképére is reflektál, életrajzi elemek beemelésével. Ez a törekvés izgalmas értelmezési keretet nyit meg a társadalom és az egyén sorsának vonatkozásában. Az önéletrajzi szövegek önreflektálásra is sarkallnak, hiszen a befogadó szinte önkéntelenül végiggondolja felmenőinek sorsát és saját életének lehetséges hagyatékait. Az elmúlt gyermekkort, a múlt lezárásának lehetőségeit tematizálja a Senki szigete című vers. A szövegben a múlt elengedésének lehetősége kérdéses: „A múltnak vajon vége”, teszi fel a kérdést a lírai én, majd „az összes kellék”-re fordítja a figyelmét, melyeknek létezésében még mindig reménykedik: a „Megmaradt-e az összes kellék, / a rózsák, a macska, a herbák”. Szintén önéletrajzi tematikát dolgoznak fel az Apánkról és A Géczikről című költemények. Az utóbbi vers Géczi családfájába enged betekintést, és a szöveget bevezető költői kérdés egyszerre idézi meg a sorsok ismétlődésének lehetőségét az azonos személynevek által, a múlt lezárhatatlanságát, az idősíkok egybemosását: „Tudod-e, hanyadjára vagy Géczi János?” A szövegben reflektáltan megjelenik a fotó az emlékezés eszközeként („Dédapád aszalt dagerrotípia, / hiába 48-as.”), és az olyan tárgyak listája, amelyek a múltnak és a felmenőknek állítanak emléket: „aztán hagymahántó kis kés és cipőhúzó / sámli a nagyapai sparhelt előtt”. A tárgyak nemcsak a múlt látleletei, hanem a felmenők emlékezetének mementói is egyben. „A mestermunkája a kisbolt pultja volt. / Két éve, hogy a művét elbontották.” sorok implikálják a múlt lezárását és végességét a mestermunka elbontásával. Az ebből fakadó feszültséget azonban a vers következő sorai humorral oldják fel: „Ennyi virág / még sehol sem bámult ennyi szoknya alá.” A zárlatban megtörténik a lírai hang önelszámolása, konstatálja, hogy a Géczi névtől búcsúznia kell, hiszen vezetéknevét ő nem fogja továbbvinni.

A negyedik, Az utolsó rózsákról című ciklus szövegei felkínálnak egy lehetséges megnyugvást, miszerint a rózsa akár időn kívül álló, örökké létező lehet. „Iderajzolok a szóval egy rózsát, / hogy ne hervadjon el, / mint az, amelyet magam után hagyok.” (Egy rózsa) Kifejezetten izgalmas, amikor Géczi János képzőművészeti terminust emel be szövegeibe, ezzel erősítve hitvallását, miszerint a különböző médiumok közötti határok átjárhatóak. Az időn kívüliség lehetősége érzékletesen jelenik meg A rózsákról című költeményben.

Géczi verseinek egyik kulcskérdésköre az idő, idősíkok elkülönülése, egymásra írtsága, az emlékezet, a megtörtént és meg nem történt problematikájának körüljárása. Ezt rendkívül érzékletesen reprezentálja a korábban idézett Mottó zárósora, és szemléletesen, összetetten jelenik meg A rózsákról című versben is, melynek felütése egy megrendítő alaphelyzettel indít: „Végül mindenki számára elvész / a gyerekkor.” Ez a mondat kategorikus és megcáfolhatatlan, az ezt követő felsorolás pedig még kifejezőbbé teszi, hogy a gyerekkorral számos más dolog is eltűnik. A szöveg az olasz filmekből vett jellegzetes motívumokat sorolja fel, melyek feltehetően mind feledésbe merülnek az idő múlásával „Visconti, / Fellini és Rossellini női / vele együtt tűnnek el. A folyó / vaskorlátjai, a dongó Vespák.” A „feledésbe merülő” dolgok listáját az ellentétes viszonyra utaló kötőszóval kezdődő „De nem úgy a rózsa.” mondat szakítja meg. Ez az ellentét fejezi ki az első strófában a reménységet, hogy a változó körülmények között valami mégis állandó, és erre a további sorok is ráerősítenek. „Úgy kell belegyalogolni félcipőben, / avagy mezítláb a feledésbe, / hogy veled legyen egy félig nyílott, / nyílhegyfejű rózsa, s annak formás / nyakán, a cellofángallérján / virítson egy ezüstfehér csillag.” A második strófa hangvétele ódai, emelkedett, ugyanakkor a virágmotívum profán körülmények között jelenik meg a versfelütésében. „Ülni a vécédeszkán, számolni / a falra felmázolt virágokat, / húszig, ötvenig…”. A nagy váltás a vershelyzetben és a nyelvezetben Géczi János jellegzetes, néhol komor humorának forrása.

„A számra vétel még segít.” kezdősor kettős jelentéssel bír. Egyfelől megidézi a „számbavétel” főnevet, melynek jelentése „valaminek a megszámolása”, a vershelyzet alapján ez a sor is állhatna a szövegben, azonban „A számra vétel” kifejezés itt szó szerinti értelemben a szavak, a virágok számainak kiejtését jelenti. A virágok képi megformáltsága magában hordozza az időn kívüliség lehetőségét, hiszen a kép, a festmény vagy jelen esetben a falfestés időtálló. A vers hatodik sorában meghökkentő színpárosítás jelenik meg: „Ó, rózsa, / te büdös, te zsiráffoltkrómsárga!” A második strófa további soraiban is igen erőteljesen vannak jelen a színek, Géczi pedig nemcsak a képein, de nyelvileg is tökéletesen képes megjeleníteni színárnyalatokat. Ez az expresszív ábrázolásmód a vers következő soraiban is megfigyelhető: „Ó, kilátás, folyó menti nyáras, / ó, árterületi éjzöld rétek!” Az erőteljes képiséget általában minőségjelzőkkel éri el, ezek a jelzők pedig a színek különböző, gyakran a mindennapi életben kevésbé reflektált árnyalatait jelenítik meg. Azok számára, akik ismerik Géczi képzőművészeti munkásságát, izgalmas lehet megfigyelni, hogy a versekben hasonló színek jelennek meg, mint az alkotó képein, dekollázsain. A lírai én meghökkentő módon reprezentálja az egyéni érzékelések, élmények elmondásának lehetetlenségét: „Az embernek szeme, ha visszatér / Szentföldről, kilövi az erősebb / színeket, de mi utána marad, / abban nincs köszönet, azokat rossz / festők használják, szar költők mondják / el, hogy milyenek”. Ezzel a sorral determinálja az egyén élményei elmondásának lehetetlenségét. A strófában egy természeti kép jelenik meg: „Az apály megjön / és mutatja kincseit”, majd az idősíkok elmosódásával zárul a versszak: „kerékpár-/ és hűtőszekrény-maradványok / az iszapban.” A Szentföldről készült „tájleírás” után az iszap egyszerű és hétköznapi tárgyakat rejt magában, ezzel a szövegben feloldva a tér-idő kontinuitását. A tér és idősíkok felbontása, egymásba mosása az egész kötetre jellemző tendencia, a nyelvvel, a kifejezések módosításával való játékosság is gyakran megjelenik a versekben. „A szívet egyetlen, / jól irányzott tőrmondattal most kell / eltalálni.” A rózsákról harmadik szakaszában szintén jelentős változás következik be a szöveg helyszínében, valamint a lírai én kilétének bizonytalansága tekintetében. Jóllehet, abban nem lehetünk bizonyosak, ki beszél, de a hangnemében változás történik, méghozzá kétségbeesetten dühösen szólal meg a vers beszélője: „Ti, veszett / rózsák, fonnyadni alkalmatlanok!” Az ötödik versszak egy életképből kiemelt jelenettel indul: „A Bartók rádiót hallgatva a szokásosnál / lassabban telik az idő, augusztusban járva, / nyár közepe múltán, az ilyesmire ügyelni kell.” A rádió hallgatása ismerősen hétköznapinak tűnik. Ebben a strófában pedig a rózsák időtlensége és halhatatlanságuk kérdése is árnyalódik, kérdőjelessé válik: „A rózsák abbahagyják a virágzást, / színüket vesztik, mint kármin a tejben.” A rózsákról központi tematikája az elmúlás, a nemlét és lét közötti állapot. Az életet végigkísérő különböző léthelyzeteket és eseményeket szimbolizál a virág. Erre a sokoldalú szimbólumra mutatnak rá a következő sorok: „A máshol- és a jelenlét jegye, virág, / ujjak között, mell előtt, avagy fej fölé / tartva, kancsóba helyezve, hogy igyon az / örök ifjúság vizéből, vagy sírkőre, / melyet homályossá mos a szakadatlan sírás.”

Az utolsó, Esti vázlat ciklusban két olyan verset is érdemes megemlíteni, melyek témájukban és hangulatukban különböznek a kötet többi szövegétől. A Szasztok. Üdvözletek címűben a már nem működő interperszonális viszonyok nehézségeiről ad számot a lírai én, melyet a negatív hangvételű szavak alkalmazásával érzékeltet: „Eh, szemétre velük, / vagy a redves valagba! Egyre megy” A „Mi végre is voltak?” kérdéssel a szöveg hangja kétségbe vonja ezeknek a kapcsolatoknak a létjogosultságát. Úgy gondolom, hogy a vers tematikájához könnyen lehet kapcsolódni, hiszen mindennapos problémákat dolgoz fel, humorosan és könnyeden. Ráadásul a szöveg színre viszi a sok mindenki által átélt, régebben használatos büntetés egyik formáját: „Térdepel ki-ki / átkozódva a maga vaksötét / szobasarkának kukoricáján.” A verszárlatban a lírai én búcsút mond ezeknek a már nem működő kapcsolatoknak: „Szasztok sok nő, haver, üdvözletek!” Ez az elköszönés pedig az ismeretségektől való végleges búcsúnak és lezárásnak tűnik.

Az utolsó versben szintén az elköszönés jelenik meg. A lírai én önmagától, költői identitásától és az élettől búcsúzik. A téma ellenére a vers hangulata humoros, önironizáló. Egy az életből kiragadott jelenet a várakozásainkkal ellentétesen végződik, a nem várt befejezés pedig nemcsak megmosolyogtatja, de kíméli is az olvasót a téma komolyságától: „csak hümmögök vagy biccentem olykor a fejem, / ha ismerősöket vet elém a balszerencse”. A humor mellett azonban Géczi rendkívül érzékletesen ír arról, ahogyan az ember öregedésével fokozatosan elveszti az egyént meghatározó tulajdonságokat: „És kihízom az ingemet. / És levedlem a nevemet.” Emellett pedig a költői énjét erősen meghatározó tulajdonságát is elhagyja: „S nem utálom a ragrímeket.” A kilencedik versszakban a szöveg hangja erre a kijelentésre támaszkodva él a humor eszközével, hiszen a strófában ragrímeket használ. Érdekes, ahogy a vers párbeszédbe lép A Géczikről című szöveggel, melyben a vezetéknév átadása nem lehetséges – ezúttal az utolsó vers marad árván a költő halála után.

Az utolsó versben lezárul az egész kötetet meghatározó lét és nemlét kérdésköre egy shakespeare-i átiraton keresztül. „Lenni vagy nem lenni, / egy koponya fölött idegeskedni?” A szövegben az idősíkok sem keverednek: „Csak haladok a mezsgyén, egyes számban, / mint akiben benne maradt a haladás.” Így a korábban idézett Genezisben megjelenő megbánás és a teremtés hiábavalósága az egyén szintjén is érvényesül. A létezés értelmének megkérdőjelezése, az elmúlás bizonyossága lezárja a kötet tematikus csomópontjait, egyszerre felkínálva a megnyugvás és beletörődés lehetőségét az olvasó számára.

Géczi János: Az utolsó rózsához, Kalligram, 2023.